Reziliens gyerekek?

Huszonéves voltam, amikor a szüleim egy nyáron játékos foglalkozásokat indítottak sokproblémás családok gyermekeinek. Akkor kezdett el foglalkoztatni az: vajon hogy lehet, lehet-e egyáltalán segíteni ezeknek a gyerekeknek abban, hogy ne folytassák a szüleik életmódját, hanem valahogy megkapaszkodjanak.

Később, már segítő szakmájúként, újból szembe találkoztam a kérdéssel: annyit elemezzük a problémákat, a kockázati tényezőket, talán sokkal hasznosabb lenne azt keresni, hogy mi a titka azoknak a keveseknek, akik ki tudtak törni, akik a nehéz gyermekkor ellenére mégis helyt tudnak állni később, felnőttként, szülőként. Így került elém a reziliencia fogalma.

scoutingmagazine.org_-300x279
(Kép forrása: scoutingmagazine.org)

A reziliencia kifejezés a fizikából, majd az ökológiából került át a humán tudományokba. Eredetileg a rugónak azt a képességét nevezték rezilienciának, ami azt mutatta, hogy hány összenyomást bír ki úgy, hogy visszaugrik az eredeti méretére. Később az ökológiai katasztrófák sújtotta övezetek regenerálódását illették a reziliencia szóval.

A human tudományokban a reziliencia fogalma a rizikó-kutatások során került felszínre. Miért van az – tették fel a kérdést a kutatók – ,  hogy tartós deprivációt, traumát vagy rizikót elszenvedő  emberek egy részénél nem alakul ki maradandó negatív következmény. Mi segítette őket ahhoz, hogy életútjuk normális menetben haladjon, nem váltak sem deviánssá, sem deprimálttá semmilyen értelemben, sőt, sikeresen meg tudtak felelni a felnőtt szerep és a társadalmi élet többi követelményeinek is?  Véletlenszerű-e az, hogy a sikeres megoldásokat találók képesek megkapaszkodni a támogató tényezőkben, rálelnek olyan  erőforrásokra amelyek kombinálódva a rizikóval, megóvják őket a tartós károsodástól?  Egyedi  személyiség-jegy a reziliencia vagy interaktív folyamat eredménye?  Véletlenszerűen  alakul ki, vagy stratégiává fejleszthető?

Nos, ezekre a kérdésekre sokféle válasz adható. A közös nevező viszont az, hogy a reziliencia valamiféle lelki edzettség, ami egy érettebb személyiség kialakulását eredményezi. Átfogó meghatározása szerint egy olyan jellemző, a traumát vagy krónikus megpróbáltatást átélt személyekre jellemző, akik adaptív magatartást tudtak/tudnak kialakítani a negatív hatások ellenére is. A definícióhoz még hozzátartozik, hogy a reziliencia egy interaktív folyamat eredménye a személy és környezet között, de dinamikus folyamatként is értelmezhető, és a kitartás, a ’fel-nem adás’ is kell hozzá.Mi hát a titok? Miért van az, hogy ugyanazon sokproblémás családban vagy gyermekotthonban felnövő gyermekek közül némelyek (sajnos gyakran többségük) folytatják a negatív mintát, egyik-másik viszont meg tud kapaszkodni és talál kiutat, és a saját későbbi felnőtt életében helyt tud állni.A választ a támogatott rezilienciáról olvasva véltem felfedezni (Masten, 2008): a reziliensek helyzetében olyan erőforrás, olyan támogató tényező van, amely kombinálódva a rizikóval, megóvja őket a tartós károsodástól. Ebben a kombinálódásban, amit én kiegyenlítődésnek mondanék inkább, van a lehetőség arra, hogy pedagógusként, segítő szakemberként vagy egyszerűen csak felebarátként esélyünk legyen támogatni a nagyon hátrányos helyzetből jövő gyerekeket. Amikor találnak egy felnőttet, aki kíséri a sorsukat és szurkol nekik, aki meghallgatja és biztatja őket, aki megdicséri, amikor igyekeznek, aki felmutat előttük egy másfajta életformát is, mint amibe születniük adatott. Ezt nevezi a szakirodalom ’reziliencia támogatásnak’. Mert legtöbbször nincs hatalmunk arra, hogy megszüntessük vagy akár csak mérsékeljük a negatív hatást (pl. a szülői alkoholizmust, betegséget, fogyatékosságot, intézményi környezetet), de tehetünk valamit a mérleg másik serpenyőjébe. Nyilván, mindez nem csak alkalmi jóindulatot, hanem hosszútávú kísérést jelent. De a tudat, hogy ’valaki figyel rám’, ’szemmel tart’, ’szurkol nekem’, ’többet lát bennem’ – ilyen megküzdést támogató hatás lehet. Ebben látom a gyermekkori bibliai oktatás nagy lehetőségét is. Feltéve, ha hitelesen tudja adni ezt a plusz figyelmet, és ha hitelessé és elérhetővé tudja tenni Isten kísérő, támogató jelenlétének a valóságát a gyerekek számára. A fejlődéslélektan szerint a legelső életéveinkből ugyanis nem elsősorban tudatos emlékeink, hanem meghatározó benyomásaink maradnak: jó, felszabadult érzés volt ovisnak, kisiskolásnak, vallásórásnak lenni vagy nyomasztó, szorongató? Volt valaki, aki szeretett, vagy nem számítottam senkinek igazán?

Elsőévesek évfolyamfelelős tanára voltam, amikor egy konzultációs órámra bejött egy lány. Mindenkit maga elé engedett, utolsónak maradt, s mikor már csak ketten voltunk az irodában ezt mondta: „Tanárnő, adjon nekem egy ölelést, úgy félek a ’szessziótól’!” Ahogy telt az idő, és jobban megismertem, megtudtam, hogy gyermekotthonban nőtt fel, de a Gondviselés mindig rendelt mellé egy-egy odafigyelő embert, aki biztatta, megölelte, és segített neki, hogy tanuljon, érettségizzen, egyetemre jelentkezzen, később családot, munkát vállaljon.

Milyen kevés, és mégis milyen sok! A mérleg másik tányérján lehet, hogy nem tudok változtatni, könnyíteni. „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom” – mondta Péter a templom Ékes kapujában koldulónak. (Apcs. 3:6.) és akkor, ott csoda történt. De a  mindennapi helyzeteinkben is látunk csodává összeálló megküzdéseket, ahol már nem az számít, hogy kitől, mikor, milyen segítség érkezett, hanem, hogy mindig volt egy-egy kísérő tekintet, támogató kéz.


Homoki,  A. (2014): Az iskola és a gyermekvédelmi intémények rezilienciát elősegítő hatásai in. Határtalan oktatáskutatás Tanulmányok a 75 éves Kozma Tamás tiszteletére.Szerk.: Ceglédi Tímea, Gál Attila, Nagy Zoltán; Debrecen
Czeglédi, T. (2012): Reziliens életutak, avagy hátrányok ellenére sikeresen kibontakozó iskolai karrier. Szociológiai szemle 22(2), 85-110.
Ionescu, S. (eds.) (2013). . Tratat de rezilienta asistata. Editura Trei, Bucuresti
Masten, A. S. – Herbers, J. E. – Cutuli, J. J. – Lafavor, T. L. (2008) Promoting Competence and Resilience in the School Context. Professional School Counseling, Dec. 2008, Vol. 12 Issue 2, 76-84.
Goldstein, S. – Brooks, Robert B.(2012): Handbook of Resilience in Children. Springer US

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s