Emmausi menetrend

Néha azon találom magam, hogy én is ott vagyok az Emmaus felé tartó tanítványok társaságában. Botorkálok, rá sem nézve a másikra, mázsás terhem, összetört terveim szilánkjai szúrásának fájdalmával és szisszenéseivel. Reményvesztett magamba tekintésemben és a „Pedig én azt hittem, hogy…” frázis mindent átható és meghatározó csalóka légkörében úgy érzem, hogy csak magam vagyok. Némán, hangtalanul. Már beszélgetni és vitatkozni sincs erőm hangosan…sem kedvem…Pedig én azt hittem, Uram, hogy…nem értem…mást reméltem, Uram… visszhangzik bennem, válaszokért sikoltva, s csak azt érzem, hogy hangtalan örvényként nyel el az éjszaka mindent, ami lelkem bugyraiból feltör.

„… maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.” (Lukács 24, 15)

Eszemmel tudom, számomra is a „mellészegődöttség” lenne a végső, mindent beteljesítő léthelyzet. Mert akkor együtt jönne velem, mint hajdanán a tanítványokkal; Ő, aki majd felfedné magát, és akkor mindent megértenék. Mert tudom, hogy jelenléte bizonyosság a majdani békességre.

Emmausi_menetrend_kep

Ezen tűnödtem legutóbb is, amikor éjszaka álmatlanul hánykolódtam a párnámon, egy emmausi üresjárat után. S bár akkor még nem láttam a szívemmel, csak tudtam, hogy Ő velem van, vágyam, hogy jelenlétéről felfedje magát, izzóan égett bennem. Vágytam a szavára, bármit mond, csak tudjam, hogy szól hozzám; hogy fontos vagyok neki; hogy szeme fénye vagyok; hogy gondoskodik rólam; hogy nem felejtett el…

Akkor ő így szólt hozzájuk: “Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! (Lukács 24, 25)

Ekkor így szóltak egymásnak: “Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lukács 24, 32)

Kleopást és tanítványtársát a Szent jelenléte és szava írja át. Olyannyira, hogy az eladdig csüggedt, szomorú és mindent feladó tanítványok életében irányváltás történik: habozás nélkül, még abban az órában visszamennek Jeruzsálembe, és a feltámadás szószólóivá válnak.

… Hagyom, hogy engem is átírjon az az Isten, aki öröktől fogva ugyanaz, és örök szeretettel szeretett engem, azért terjesztette rám az Ő irgalmasságát?

Hagyom magam… mert erre vágyom mindenek felett.

Az átvívódott éjszaka után, másnap reggel az 1Péter 5, 6-7 szavaival ölel magához az Isten:

„Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.”

Megalázkodás. Erre van szükségem. Ez az útja a Felé való visszatalálásnak. S bár visszatekintve mindvégig velem volt, ahogyan a tanítványokkal is, a megalázkodás pillanatai a kegyelem új útjait nyitják meg előttem.

„Megnyílt szemeimmel” látom: gondja van rám. A Teremtő Istennek, a menny és Föld Urának, a világmindenség kormáyzójának gondja van rám. Ez volt a felelet a vívódásomban megfogalmazódott óhajomra. Nekem csak az a dolgom, hogy a gondom feltárjam előtte, és átadjam neki. A többi az Ő része.

Kedves olvasó, te is Emmausba tartasz?

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s